Top 10 album, amely meghatározta a 70-es évek punkját

A punk nem kiáltvánnyal kezdődött. Türelmetlenséggel kezdődött. Néhányan megunták, hogy arra várjanak, mikor engedik fel őket a színpadra, és építettek maguknak egyet.

Szó szerint. 1974 márciusában egy New York-i zenekar engedélyt kapott, hogy játsszon egy lepukkant bowery-i bárban, és a színpadot magának kellett összeeszkábálnia. A zenekar neve Television volt, a bár neve CBGB, és a vasárnapi koncertjeikből nőtt ki az egész amerikai színtér. Két évvel később ugyanez történt Londonban. Az első Sex Pistols koncerteken pár tucat ember állt, és jó részüknek fél éven belül saját zenekara lett.

Technikailag a punk visszalépés volt, és pontosan ez volt a lényeg. Tízperces dalok helyett két perc. Szólóvarázslás helyett három akkord egy olcsó elektromos gitáron és egy kis erősítő végig felcsavarva. A basszus nem dallamokat játszott, hanem nyolcadokat. A dob tartotta a tempót, és többet nem is vártak tőle. Gyorsan vették fel a lemezeket, mert hosszú stúdiózásra nem volt pénz, és pont ekkor derült ki, hogy egy hét is elég olyan lemezhez, ami ötven évig bírja.

Kiválasztottunk tíz albumot, amelyeken a hetvenes évek punkja tényleg áll. A tizedik helytől megyünk az elsőig, szóval a legerősebb a végén vár rád. Mindegyiket megtalálod bakeliten és CD-n is.

Mielőtt a punkot punknak hívták volna, ott voltak a New York Dolls. Öt magas sarkút viselő férfi, akik olyan hangosan és hanyagul játszottak rock and rollt, hogy sehova máshova nem fért be. A debütlemezük 1973. július 27-én jelent meg a Mercurynál. A Record Plant stúdióban nyolc nap alatt vették fel, a keverés fél napig tartott. Todd Rundgren producerkedett rajta, aki amatőrnek tartotta a zenekart, és talán éppen ezért maradt a lemezen minden pontosan úgy, ahogy élőben játszották.

A Personality Crisis, a Trash és a Jet Boy úgy szól, mint a Rolling Stones egy hét alvás nélkül. Johnny Thunders és Sylvain Sylvain gitárja egymást túlkiabálja, David Johansen úgy énekel, mintha az intonáció más gondja lenne, és az egészet a tiszta pofátlanság tartja össze. A kritikusok nem tudtak mit kezdeni vele, a lemez alig fogyott. Három évvel később New York és London minden induló zenekarának megvolt otthon.

Fun fact: az eredeti dobos, Billy Murcia 1972-ben, még a debütlemez felvétele előtt meghalt, és Jerry Nolan lépett a helyére. A zenekart később Malcolm McLaren menedzselte, ugyanaz az ember, aki utána összerakta a Sex Pistolst.

Ha valaki 1973-ban úgy szólt, mint a punk, mielőtt a punk létezett volna, az a The Stooges volt. A harmadik albumuk 1973. február 7-én jelent meg a Columbiánál, Londonban, a CBS stúdiójában vették fel, és az egész Iggy Pop és James Williamson gitáros párosán áll. A dalok nagy részét együtt írták. Williamson hangja, száraz és levegő nélküli, ma is referencia, amikor valakinek el kell magyaráznia, hogyan szóljon egy rendesen túlvezérelt csatornán megszólaló gitár.

A Search and Destroy olyan riffel nyitja a lemezt, amelyet négy évvel később a fél londoni színtér újraírt. A Gimme Danger a másik oldalt mutatja: lassú, kúszó, és a feszültség nő benne a hangerő helyett. Az album akkor megbukott, a zenekar nem sokkal utána szétesett. A Sex Pistols és a The Damned később tankönyvként hivatkozott rá.

Fun fact: a lemez két hivatalos keverésben létezik. Az eredetit 1973-ban David Bowie készítette, aki a Columbia-szerződést is elintézte a zenekarnak, miután a kiadó elutasította a banda saját nyers keverését. 1997-ben Iggy Pop maga keverte újra az albumot, és a vita arról, melyik változat a jobb, azóta sem ült el.

Patti Smith költőként érkezett a színtérre, nem énekesnőként, és pontosan ezért lett a debütlemezéből olyasmi, ami addig nem létezett. A Horses 1975. november 10-én jelent meg az Arista Recordsnál, ugyanazon év szeptemberében vették fel az Electric Lady Studiosban, és John Cale producerkedett rajta a Velvet Undergroundból. Semmit nem csiszoltak. Minden a szöveget szolgálta.

Az albumot Van Morrison Gloriájának átirata nyitja, amelyet Smith szétszedett és a saját költészete köré épített újra. A kilencperces Land a régi Land of a Thousand Dances slágerre épül, és olyan tudatfolyammá alakul, amilyet rocklemezen addig senki nem engedett ki. A zenekar mögötte egyszerűen, szinte garázsosan játszik, és ez a kontraszt a szöveggel pontosan az, amitől a Horses mintává vált minden későbbi lemez számára.

Fun fact: a borító fekete-fehér portréját Robert Mapplethorpe készítette, aki akkor még ismeretlen fotós volt és a legközelebbi barátja, akivel évekig együtt lakott. Fehér ing, váll fölé vetett zakó, semmi smink. Azóta tucatnyian másolták le ezt a borítót.

Miközben London televíziós botrányokkal volt elfoglalva, Belfastban járőrökkel és ellenőrző pontokkal teli városban szólt a punk. A Stiff Little Fingers 1979-ben vette fel a debütlemezét, és ez lett a Rough Trade kiadó legelső albuma. A brit listán a 14. helyig jutott, ami nagy kiadó nélküli zenekartól hallatlan volt.

Jake Burns hangja úgy szól, mint egy torok, amely már régen feladta a kiabálást. A szövegeket Gordon Ogilvie újságíróval együtt írta, aki egyben a zenekar menedzsere is volt. A Suspect Device arról szól, mi lesz azzal az emberrel, akinek elég sokáig ismételgetik, melyik oldalon a helye. Az Alternative Ulster 1978 októberében jelent meg kislemezen, és annak a nemzedéknek lett a himnusza, amely egyik felkínált oldalt sem kérte. Ez nem a külvárosi unalomról szóló punk, hanem egy olyan városról, ahol lövöldöztek.

Fun fact: a zenekar neve nem a saját ötletük. A Stiff Little Fingers című dalból vették, amely a londoni The Vibrators 1977-es Pure Mania albumán szerepel.

A Wire négy művészeti iskolás volt, és a punkra anyagként néztek, nem életstílusként. A Pink Flag 1977. november 25-én jelent meg a Harvest gondozásában, szeptemberben és októberben vették fel az Advision Studiosban, és Mike Thorne producerkedett rajta. Huszonegy dal van rajta, és az egész lemez 35 perc 26 másodperc.

Az elv egyszerű és kérlelhetetlen volt. Ha egy riff elég volt, nem tettek mellé másikat, és ha a refrént nem kellett megismételni, a zenekar egyszerűen abbahagyta a játékot. A Field Day for Sundays huszonnyolc másodperc. Más dalok negyvenöt után véget érnek. Mellettük áll az Ex Lion Tamer és a címadó Pink Flag normális hosszal és annál nagyobb hatással. Ebből a lemezből nőtt ki a post-punk és az amerikai hardcore is, és ha rendes fejhallgatón hallgatod meg, hallod, mennyire át van gondolva.

Fun fact: az album 12XU című dalát az amerikai Minor Threat vette át, és a verziójuk 1982-ben jelent meg a Flex Your Head válogatáson. Az egyik első híd a brit punk és a washingtoni hardcore között.

A Television volt az első zenekar, amelyet Hilly Kristal beengedett a CBGB-be. A vasárnapi rezidenciájukat 1974. március 31-én kezdték, és a színpadot saját kezűleg építették. Három évvel később, 1977. február 8-án olyan debütlemezt adtak ki az Elektránál, amely a színtér energiáján osztozott, a gitárhoz való hozzáállásán viszont nem.

A Marquee Moon mindenekelőtt két gitárról szóló lemez. Tom Verlaine és Richard Lloyd nem egymás ellen játszik akkordokat, hanem egymás körül. Az egyik viszi a vonalat, a másik kommentálja, és a tízperces címadó dalban ez olyan szólóvá nő, amelynek semmi köze a blues kliséihez. Az albumot Verlaine producerelte Andy Johns hangmérnökkel, aki korábban a Rolling Stonesszal dolgozott. Hogy három percben is ment nekik, azt a Venus és a Friction bizonyítja.

Fun fact: a zenekar eredeti basszusgitárosa Richard Hell volt. Még a felvételek előtt kilépett, megalapította a The Heartbreakerst a New York Dolls egykori tagjaival, majd a Voidoidsot. A Marquee Moonon már Fred Smith basszusozik, aki korábban a Blondie-ban játszott.

A Sex Pistolsnak botrányai voltak, a The Damnednek előnye. A New Rose kislemezük 1976. október 22-én jelent meg, és ez volt a legelső kislemez brit punkzenekartól. A Damned Damned Damned album 1977. február 18-án követte a Stiff Recordsnál, és ez lett az első album, amelyet brit punkzenekar adott ki. A listán a 34. helyig jutott.

A Pathway Studiosban vették fel Nick Lowe producerrel, és pontosan úgy szól, ahogy 1977-ben élőben játszottak. Gyorsan, koszosan, javítás nélkül. A Neat Neat Neat dalt a basszusmenet viszi, Dave Vanian úgy énekel, mintha most jött volna vissza egy temetésről, Rat Scabies dobos pedig úgy veri a szettet, mintha szét akarná törni. Az akkor induló zenekaroknak ez főleg annak a bizonyítéka volt, hogy nagy kiadó nélkül is megy.

Fun fact: a The Damned volt az első brit punkzenekar is, amely turnézott Amerikában. Az első két szettjüket 1977. április 7-én épp a CBGB-ben játszották.

Ez az a lemez, amelyen a punk ötletből formává vált. A Ramones 1976. április 23-án adta ki a debütlemezét a Sire Recordsnál, és hét nap alatt vette fel: három nap a hangszerek, négy nap az ének. Az egész 6400 dollárba került. Craig Leon producer később azt mondta, hogy egy hét alatt és ennyi pénzből albumot csinálni akkoriban elképzelhetetlen volt.

Tizennégy dal, alig fél óra, egyetlen szóló sem. A Blitzkrieg Bop, a Beat on the Brat, a Judy Is a Punk és a Now I Wanna Sniff Some Glue barré akkordokon áll, amelyeket Johnny Ramone csupa lefelé pengetéssel ver, Dee Dee basszusán és olyan tempón, amely soha nem esik vissza. Épp ez a lemez győzött meg több száz embert arról, hogy egy zenekarhoz elég egy gitár, egy basszusgitár, egy dobszerelés és a kedv. Amikor a Ramones 1976 nyarán Londonban játszott, a közönségben ott ültek azok, akik pár hónappal később felvették a lista további lemezeit.

Fun fact: a négyükről a téglafal előtt készült ikonikus fotót Roberta Bayley lőtte a Punk magazinnak, és 125 dollárt kapott érte. A kiadó ismert fotóst bérelt fel a borítóhoz, de a zenekarnak nem tetszettek a kicsiszolt képei, és keresztülvitte Bayley felvételét.

A Sex Pistols egyetlen stúdióalbuma 1977. október 28-án jelent meg a Virgin Recordsnál. A rádió nem játszotta, a boltok egy része nem tette ki, és mégis egyből a brit lista első helyén nyitott. Ritkán fordul elő, hogy egyetlen lemez egy év alatt megváltoztassa az egész zeneipart. Ez megtette.

Az Anarchy in the U.K., a God Save the Queen, a Pretty Vacant és a Holidays in the Sun keményebben szól, mint ahogy a punkról beszélni szokás. Steve Jones gitárjai rétegzettek és masszívak, így az album közelebb áll a hard rockhoz, mint a garázsban pengetett három akkordhoz. Fölöttük Johnny Rotten nem dallamot épít, hanem támad. A sárga-rózsaszín borítót újságból kivágott betűkkel Jamie Reid tervezte, és a zenetörténet egyik legtöbbet másolt látványa lett. Megtalálod zenei merchen is.

Fun fact: a címben szereplő egyetlen szó miatt bíróságra került az album. A nottinghami Virgin bolt vezetőjét, Chris Seale-t 1977. november 5-én letartóztatták, mert kitett egy plakátot az album címével, és az 1889-es tisztességtelen hirdetésekről szóló törvény alapján vádat emeltek ellene. A védelmet John Mortimer ügyvéd vitte, aki a bíróságon elmagyarázta, hogy a bollocks régi angol szó a badarságra. A bíróság 1977. november 24-én felmentette a boltvezetőt.

A punknak mindenki szerint két évig kellett volna tartania, aztán vége. A The Clash ehelyett dupla albumot vett fel, amely 1979. december 14-én jelent meg a CBS-nél, és megmutatta, hogy a műfaj addig nyújtható, ameddig csak akarod. 1979 augusztusától vették fel a Wessex Studiosban, körülbelül öt-hat hét alatt, Guy Stevens producerrel.

A tizenkilenc dalon van punk, ska, reggae, rockabilly és soul, és egyik sem hat kirándulásnak otthonról. A címadó London Calling himnusz egy városról, amely a katasztrófára vár. A The Guns of Brixton dalt Paul Simonon basszusgitáros írta és énekli arról a negyedről, ahol felnőtt, és a basszusmenete a brit rock egyik legtöbbet idézett vonala. A Rudie Can't Fail, a Spanish Bombs és a Death or Glory olyan zenekart mutat, amelynek már senkinek nem kell bizonyítania. Ha egyetlen lemezt veszel meg erről a listáról a lemezjátszódra, ez legyen az.

Fun fact: a borítófotót Pennie Smith készítette 1979. szeptember 21-én a New York-i The Palladiumban. Paul Simonon látható rajta, amint a színpadhoz csapja a Fender Precision basszusgitárját. Smith bemozdultnak és használhatatlannak tartotta a képet, Joe Strummer és Ray Lowry grafikus épp az ellenkezőjét látta benne. Lowry rózsaszín feliratot tett a bal oldalára és zöldet az aljára, pontosan úgy, ahogy Elvis Presley 1956-os debütlemezének borítóján volt.

A hetvenes évek punkja nem tartott sokáig, és az erejének egy része épp ebben volt. 1980-ra a színtér már máshol járt. Amerikában hardcore nőtt ki belőle olyan zenekarokkal, mint a Dead Kennedys és a Misfits, Nagy-Britanniában a zenészek egy része a post-punk és a sötétebb dolgok felé fordult, amilyeneket a Joy Division csinált.

A visszhang viszont soha nem hallgatott el. E tíz lemez nélkül nem lenne Nirvana, nem lenne Green Day, és nem lenne az sem, ami ma a garázspróbatermekben születik. És főleg: a punk soha nem a felszerelésről szólt. Elég egy gitár, egy erősítő, néhány pengető és a kedv, hogy hangosan játszd. A többi csak hangerő.

Ha szereted az ilyen listákat, nézd meg azokat az albumokat is, amelyek meghatározták a brit heavy metalt, a grunge-ot, a nu metalt, a nyolcvanas évek synth-popját és a boom bapet.

Fotók forrása: Shutterstock, Wikipedia, Discogs